HELYTÖRTÉNETI GYŰJTEMÉNY
IPOLYI ARNOLD KÖNYVTÁR, MÚZEUM ÉS KULTURÁLIS KÖZPONT
“Őrizzük tehát gyűjtsük össze emlékeinket, nehogy végleg elvesszenek,     s ezáltal is üresebb legyen a múlt, szegényebb a jelen, kétesebb a jövő.”   Ipolyi Arnold
IPOLYI ARNOLD KÖNYVTÁR, MÚZEUM ÉS KULTURÁLIS KÖZPPONT   5200 TÖRÖKSZENTMIKLÓS, PÁNTHY ENDRE ÚT 2-6. Telefon: 06 56 390-011     e-mail: tmiklos@mail.ivk.hu     facebook  Copyright  ©2016-2018 IKMKK All Rights Reserved Design by: MMCH
ARCHIVUM-HONLAP 2012-2013-2014
A GYŰJTEMÉNY BEMUTATÁSA Az intézmény létrehozója Butyka Béla (1901 – 1972) református iskolai tanító volt. A későbbi helytörténeti gyűjtemény anyagát jelentős mértékben az ő 1950-60-as években folytatott tárgygyűjtése alapozta meg s az intézmény megalapítása is az ő törekvései nyomán vált lehetségessé. 1965   októberében   nyílt   meg   az   új   intézmény   (mely   akkoriban   a   Budai   Nagy   Antal   utcában   a   korábbi   járási   könyvtár   épületében   kapott elhelyezést)   első   kiállítása,   melynek   létrehozásában   a   Damjanich   János   Múzeum   munkatársai   segédkeztek.   Butyka   Béla   1972-ig,   haláláig volt   a   gyűjtemény   vezetője.   Az   intézmény   1975-ben   kapta   meg   működési   engedélyét.   Átmeneti   évek   után   1979-ben   Szabó   Antal,   a Bercsényi   Gimnázium   tanára   vette   gondjaiba   a   gyűjteményt   s   egészen   2005-ig   vezette   azt.   Mai   helyére   –   az   egykori   polgári   lakóházba   - 1991-ben   került   az   intézmény.   Állandó   kiállításai   1993-ban   nyíltak   meg.   A   gyűjtemény   2011.   szeptemberében   felvette   a   múzeumalapító Butyka Béla nevét, akinek emlékét az intézmény bejáratánál, a falon elhelyezett emléktábla is megörökíti. Jelenleg a Butyka Béla Helytörténeti Gyűjtemény az Ipolyi Kulturális Központ tagintézménye, önálló szakfeladattal. Az    Almásy    út    20.    szám    alatt    található    gyűjtemény    5    kiállítótereméből    háromban    helyezkedik    el    az    állandó    kiállítás,    melyet    neves szakemberek   állítottak   össze   (T.   Bereczki   Ibolya,   Tárnoki   Judit…).   Két   teremben   Törökszentmiklós   és   térségének   történetét   mutatjuk   be   az őskortól   az   I.   világháborúig,   a   harmadikban   pedig   a   néprajzi   emlékeket   tekinthetik   meg   a   látogatók.   Emellett   évente   különböző   változatos témakörökben 4-6 időszaki kiállítást rendezünk, de számos más kulturális rendezvénynek is helyet biztosítunk. A   gyűjteményben   folyó   kutatómunkát   előadások   és   kiadványok   formájában   ismertetjük   meg   a   nagyközönséggel.   Az   utóbbi   tíz   évben   két tanulmánykötetet   is   megjelentettünk   (Fejezetek   Törökszentmiklós   múltjából   I   –   II),   és   elindítottuk   a   kisebb   publikációknak   teret   adó Helytörténeti Füzeteket. Szoros   kapcsolatot   ápolunk   helyi   civil   egyesületekkel   (Kézműves   Örökség   Egyesület,   Városvédő   Egyesület   stb.)   valamint   az   oktatási intézményekkel, melyekből rendszeresen látogatják osztályok, csoportok kiállításainkat és rendezvényeinket.
BUTYKA BÉLA Butyka   Béla   1901.   november   9-én   született   Budapesten.   Mivel   édesanyja   törökszentmiklósi   volt,   ezért   a   család   hamarosan   a   városba költözött.   Butyka   Béla   az   elemi   iskolát   már   itt   végezte.   A   polgári   iskola   után   a   Debreceni   Református   Tanítóképző   Intézetbe   nyert   felvételt, ahol   1922-ben   kapott   tanítói   oklevelet.   Itteni   tanárai   közül   legnagyobb   hatást   Ecsedi   István   gyakorolta   rá,   aki   etnográfusként   és   később   a Déri   Múzeum   első   igazgatójaként   a   magyar   tudományos   élet   elismert   személyisége   volt.   Az   ő   révén   ismerkedett   meg   Butyka   Béla   a történelmi múlt, a népi kultúra kutatásával valamint a tárgyi és írásos emlékek gyűjtésével A   tanítóképző   elvégzése   után   hazatért   Törökszentmiklósra   és   hamarosan   állást   is   kapott.   A   református   iskola   tanítói   pályázatát   sikerült elnyernie,    ahol    egészen    1965-ig,    nyugdíjazásáig    dolgozott.    Emellett    még    más    iskolákban    is    adott    órákat,    valamint    a    helyi    civil szervezetekben   és   a   kulturális   közéletben   is   aktívan   részt   vett.   Lelkesen   tevékenykedett   a   cserkészmozgalom-ban   is,   az   egyik   városi cserkészcsapat   vezetője   volt.   Mindezen   elfoglaltságai   mellett   igyeke-zett   a   város   és   környékének   múltjában   elmélyedni,   s   gyarapítani otthoni   gyűjteményét,   mely   egy   idő   után   már   a   családi   ház   nagyszobáját   is   elfoglalta.   Ez   irányú   munkálkodását   csak   a   világháború   zavaros évei    akadályozták,    a    katonai    továbbképzések,    a    frontszolgálat,    az    angol    hadifogság,    ahonnan    csak    1946.    májusában    tért    haza    s folytathatta   újra   hivatását.   Szűkebb   pátriája   múltjának   búvárlatában   már   a   20-as   évektől   fontos   segítője   volt   barátja,   Tóth   Sándor   katolikus tanító,   aki   Törökszentmiklós   történetének   alapos   ismerőjeként   egy   vázlatos   összefoglalást   is   írt   a   város   történetéről.   Ez   a   munka   (Vázlatok Törökszentmiklós múltjából) már csak a szerző halála után jelenhetett meg 1957-ben, a jó barát, Butyka Béla gondo-zásában. A   későbbi   helytörténeti   gyűjtemény   anyagát   jelentős   mértékben   az   1950-60-as   években   folytatott   tárgygyűjtése   alapozta   meg   s   az intézmény   megalapítása   is   az   ő   törekvései   nyomán   vált   lehetségessé.   Jó   kapcsolatot   ápolt   a   Szolnoki   múzeummal,   de   még   a   Nemzeti Múzeumban is ismerték a nevét, kapcsolatban álltak vele, elismerték és értékelték elhívatottságát. 1965-ben   nyugdíjba   vonult,   így   teljes   erővel   a   gyűjtemény   létrehozásának   szentelhette   az   erejét.   Ez   év   végére   már   a   megyei   múzeumi szervezet   tagja   lett   (1990-ig)   a   korábbi   magángyűjteményből   létrehozott   közgyűjtemény,   s   időközben   alkalmas   helyet   is   találtak   számára   a volt   járási   könyvtár   épületében.   A   városi   tanács   és   a   szolnoki   múzeum   közreműködésével   sikerült   berendezni   az   új   helyet,   s   1965 októberében megnyílhatott az új intézmény első kiállítása, melynek létrehozásában a Damjanich János Múzeum munkatársai segédkeztek. Butyka   Béla   ezután   1972-ig,   haláláig   volt   a   gyűjtemény   első   vezetője.   Bár   nem   sokáig   irányíthatta   a   számára   oly   kedves   múzeumot,   mégis e néhány év alatt is tovább gazdagította a gyűjtemény anyagát. 2007-ben   kiállítással   emlékeztünk   meg   róla,   valamint   egy   kis   kötettel.   A   címe:   A   mécses   –   Butyka   Béla   református   elemi   iskolai   néptanító, a Törökszentmiklósi Helytörténeti Gyűjtemény alapítója élete és munkássága. A   kötetet   Dr.   Selmeczi   László   a   megyei   múzeum   volt   igazgatója   szerkesztette   s   az   életrajzi   részt   is   ő   írta,   mint   Butyka   Béla   egykori   ismerője.   A   könyv   lektorálását   és   bemutatását   pedig   Dr.   Fodor   István   régész,   a   Nemzeti   Múzeum   címzetes   főigazgatója   vállalta,   aki városunk    szülötteként    diák    korában    sokat    tanult    Butyka    Bélától.    A    könybemutatóval    egybekötött    kiállításmegnyitón    az    egykori múzeumalapító   számos   tanítványa,   ismerőse,   tisztelője   jelent   meg   tanúsítva   azt,   hogy   önzetlen   és   áldozatos   munkássága   nem   múlt   el nyomtalanul, emléke még a mai napig is elevenen él.  Ezt   bizonyítandó,   2011.   szeptember   16-án   a   helytörténeti   gyűjtemény   felvette   Butyka   Béla   nevét,   s   egyúttal   egy   emléktábla   felavatásával   is adóztunk a múzeumalapító emlékének.
TÖRÖKSZENTMIKLÓS ÉS VIDÉKÉNEK TÖRTÉNETE ÉS NÉPRAJZI CÍMŰ ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁS TÖRTÉNETI KIÁLLÍTÁS   Az állandó kiállítás történeti része - két teremben - az őskortól a 19. század végéig mutatja be városunk és környékének változatos múltját, míg a múlt század közepéig terjedő időszak néprajzi kultúrájával a harmadik teremben ismerkedhetnek meg a látogatók. A térség földrajzi, természeti állapotát alapvetően meghatározta a Tisza közelsége. Jelentős területek tartoztak közvetlenül az ártérhez, s ezeket az év egy részében víz borította. De a többi területet is átszőtték a Tiszából kiszakadó vagy éppen belé torkolló mellékágak, lefűződések, patakok, erek s az ezek által fenntartott mocsaras, vizenyős részek. A szárazabb, vízmentes magaslatokat pedig részben ligetes erdők borították. A   kiváló   természeti   adottságoknak   köszönhetően   minden   bizonnyal   már   az   őskőkor   korábbi   időszakaiban   is   éltek   emberek   ezen   a   tájon,   ám   az   ilyen   vadászó-gyűjtögető   csoportoknak kézzel fogható nyoma nem maradt ránk, jóllehet a kiállításon látható mamut-, óriásszarvas-, és őstulokmaradványai tanúsítják milyen gazdag vadászterületet találhatott itt a korabeli ember. Az   első   bizonyíthatóan   emberekhez   köthető   régészeti   leletek   a   Kr.e.   VI.   évezredből,   az   újkőkor   –   már   a   földművelést   és   állattenyésztést   ismerő-   letelepedett   népességétől   származnak.   A csiszolt kőeszközök és a kezdetleges tárolóedény tanúskodnak a korábbiakhoz képest fejlettebb életmódról.  Az   ezt   követő   rézkorra   csupán   az   Alföld   szerte,   s   azon   belül   a   mi   vidékünkön   is   megtalálható   –   nevükkel   ellentétben   nem   a   kunoktól   származó   -   kunhalmok   emlékeztetnek,   melyek   egykoron temetkezőhelyekként szolgáltak. Környékünkön a legépebb közülük a szenttamási Keresztes-halom. Ezzel szemben a bronzkor időszakából számos lelőhelyet tártak fel a régészek, melyekből a kiállításon is látható edények , valamint kő-, csont- és bronzeszközök származnak. A   vaskorban   keletről   érkezett,   legeltető   állattenyésztést   folytató   lovas   nép,   a   szkíták   telepedtek   le   vidékünkön.   Őket   néhány   évszázad   múlva   a   nyugatról   beköltöző   kelták   követték.   Abban   az időszakban,   amikor   a   Dunántúlon   a   rómaiak   megvetették   a   lábukat   és   létrehozták   Pannónia   tartományt,   az   Alföldön   ismét   egy   keletről   jött   nép,   a   szkítákkal   rokon   szarmaták   törzsei telepedtek   le.   A   népvándorlás   folyamán   a   hunokkal   szövetségben   álló   germán   gepidák   szállták   meg   ezt   a   környéket   is,   majd   kénytelenek   voltak   a   Közép   –Ázsiából      érkező   nomád avaroknak behódolni. Az avarok leszármazottai jó három évszázad múltán, ks számban még a magyar honfoglalást is megérték. Térségünk   honfoglalás   kori   és   azt   követő   időszakáról   keveset   tudunk,   ám   valószínűnek   tűnik,   hogy   az   egyik   honfoglaló   törzs   központja   ezen   a   területen   helyezkedett   el.   A   XI.   századtól   már gyér   források   is   szólnak   környékünkről.   A   korai   oklevelekben   már   feltűnnek   olyan   helynevek   amelyek   még   ma   is   élők.   Vidékünk   korai   birtokosai   közül   a   Bala   családot   ismerjük,   az   ő   nevüket viseli Ó- és Újbala település, s Törökszentmiklós korábbi elnevezése is Balaszentmiklós volt, mely először 1399-ben említenek. A   XIII.   században   a   tatárjárás   hatalmas   veszteségeket   okozott   ezen   a   tájon   is,   de   idővel   az   újra   meginduló   fejlődés   eredményeként   a   15.   század   végére   Balaszentmiklós   mezővárossá   vált, ám   a   következő   század   közepétől   a   török   hódoltság,   mely   1685-ig   fönnállott,   egyre   jobban   visszavetette   a   települést,   mely   a   török   kiűzését   kísérő   harcok   következtében   teljesen elnéptelenedett. Az   újratelepítés   csak   1720-ban   történt   meg,   mikor   is   a   császárhű   Almásy   János   az   adományként   kapott   birtokára   hívott   telepeseket   az   Alföld   különböző   vidékeiről.   Az   ezt   követően   is   még több   hullámban   érkező   telepesek,   előbb   reformátusok,   majd   katolikusok   révén   folyamatosan   nőtt   az   időközben   –   1738-ban   –   mezővárosi   címet   nyert   település   népessége.   A   korábbi elnevezés helyett ekkortól használják a Törökszentmiklós nevet. A    folyamatosan    gyarapodó    mezőváros    1848-ban    önállóvá    lett,    kikerült    az    Almásy    család    fennhatósága    alól.    A    szabadságukat    elnyert    parasztpolgárok    áldozatkészségüket    és hazaszeretetüket az 1848-49-es szabadságharc során tanúsíthatták több ízben is, például a Szolnoki csatát megelőző és követő időszakban. A   19.   század   második   felében   aztán   gyors   fellendülés   következett   be   Törökszentmiklóson.   A   folyószabályozás,   a   vasútvonal   megnyitása,   az   „Ekegyár”   és   a   malmok,   a   téglagyár,   a pénzintézetek      létrejötte   nagy   mértékben   segítette   a   gazdasági   fejlődést,   ami   a   civil   társadalomra   is   visszahatott.   Az   iparos   és   földművelő   körök,   a   tűzoltó   testület,   az   olvasó   egylet,   a kaszinó, az iskolák mind-mind a helyi társadalom erejét és jobbra törekvését tükrözték. NÉPRAJZI KIÁLLÍTÁS Törökszentmiklós   sajátos   földrajzi-közigazgatási   helyzetéből   adódóan,   köztes   helyzetet   foglalt   el   hosszú   ideig   Heves,   Külső-Szolnok   vármegyék   és   a   kun   kerületek   határán,   s   a   Tisza árterének peremén. E tényezők határozták meg a település néprajzi arculatát is. Az   1720-as   újratelepülést   követően   a   gyarapodó   lakosság   a   szabad   földterületeket   újra   művelésbe   fogta,   de   a   hatalmas   Tisza   ártér   –   melyet   évenként   felfrissített   az   áradás   –   a   legeltető állattenyésztésre   is   kiváló   lehetőséget   nyújtott,   illetve   a   fokgazdálkodás   révén   például   a   halászat   is   hozzájárult   az   emberek   megélhetéséhez.   A   földművelés   és   állattenyésztés   valamint   az ártéri   gazdálkodás   egyensúlya   egészen   a   19.   század   közepéig   fönnállott   környékünkön   is.   Ekkor   azonban   a   folyószabályozás   következtében   a   földművelés   lett   az   uralkodó   ágazat,   s   a belterjesebbé váló állattenyésztés is ehhez igazodott. A   gazdálkodás   átalakulásával   párhuzamosan   a   társadalmi,   politikai,   közigazgatási   viszonyok   is   módosultak   az   1800-as   évek   második   felében.   Az   önállósuló   Törökszentmiklós   korábbi jobbágynépessége   fokozatosan   egy   sajátos   parasztpolgári   életmódot   épített   ki,   melynek   természetesen   még   mindig   a   mezőgazdaság   képezte   az   alapját,   jóllehet   a   városiasodó   településen már   jelen   volt   egy   szép   számú   iparos   réteg,   valamint   a   csekélyebb   súlyú   gyári   munkásság   és   persze   az   értelmiség   is.   Ez   idő   tájt   kezd   el   létrejönni   a   város   külterületén   az   egyre   sűrűbbé váló    tanyahálózat,    amely    szerves    kapcsolatban    állott    a    központját    képező    várossal,    sőt    kialakulása    is    szorosan    összefügg    az    egyre    városiasabb    jelleget    öltő    Törökszentmiklós gyarapodásával. Néprajzi   állandó   tárlatunk   a   18.   század   közepétől   a   20.   század   közepéig   tartó   időszak   tárgyi   kultúráját   próbálja   bemutatni   az   előbb   elmondottak   fényében.   Az   állattenyésztés,   a   földművelés, a    háztartás    eszközei,    használati    tárgyai    mellet    a    viseletek    ismertebb    darabjait    és    néhány    mesterség    –    mézeskalácsos,    patkolókovács,    fazekas    -    emlékanyagát    is    megtekinthetik kiállításunkon.
A GYŰJTEMÉNY BEMUTATÁSA
TÖRÖKSZENTMIKLÓS ÉS VIDÉKÉNEK TÖRTÉNETE ÉS NÉPRAJZI CÍMŰ ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁS
BUTYKA BÉLA
HÍREK HÍREK NAPTÁR NAPTÁR INTÉZMÉNY INTÉZMÉNY FOTÓGALÉRIA FOTÓGALÉRIA KULTURÁLIS CSOPORTOK KULTURÁLIS CSOPORTOK KÖNYVTÁR KÖNYVTÁR DIGITALIZÁLT ANYAGOK DIGITALIZÁLT ANYAGOK KAPCSOLAT KAPCSOLAT KÖZMŰVELŐDÉS KÖZMŰVELŐDÉS CIVIL SZERVEZETEK CIVIL SZERVEZETEK MÚZEUM MÚZEUM
BUTYKA BÉLA
KISTÉRSÉGI TELEVÍZIO RÁDIÓ FM 89.6 TÖRÖKSZENTMIKLÓS YouTUBE IPOLYI  KÖNYTÁR BLOG IPOLYI KULTURÁLIS KÖZPONT FACEBOOK GOOGLE VÁROSI  INFORMÁCIÓS PORTÁL ZSIGRAY JULIANNA SZÍNHÁZTEREM NYITVATARTÁS MIKLÓS TV TÖRÖKSZENTMIKLÓS WEBMAIL GMAIL