A GYŰJTEMÉNY BEMUTATÁSA Az intézmény létrehozója Butyka Béla (1901 – 1972) református iskolai tanító volt. A későbbi helytörténeti gyűjtemény anyagát jelentős mértékben az ő 1950-60-as években folytatott tárgygyűjtése alapozta meg s az intézmény megalapítása is az ő törekvései nyomán vált lehetségessé. 1965 októberében nyílt meg az új intézmény (mely akkoriban a Budai Nagy Antal utcában a korábbi járási könyvtár épületében kapott elhelyezést) első kiállítása, melynek létrehozásában a Damjanich János Múzeum munkatársai segédkeztek. Butyka Béla 1972-ig, haláláig volt a gyűjtemény vezetője. Az intézmény 1975-ben kapta meg működési engedélyét. Átmeneti évek után 1979-ben Szabó Antal, a Bercsényi Gimnázium tanára vette gondjaiba a gyűjteményt s egészen 2005-ig vezette azt. Mai helyére – az egykori polgári lakóházba - 1991-ben került az intézmény. Állandó kiállításai 1993-ban nyíltak meg. A gyűjtemény 2011. szeptemberében felvette a múzeumalapító Butyka Béla nevét, akinek emlékét az intézmény bejáratánál, a falon elhelyezett emléktábla is megörökíti. Jelenleg a Butyka Béla Helytörténeti Gyűjtemény az Ipolyi Kulturális Központ tagintézménye, önálló szakfeladattal. Az Almásy út 20. szám alatt található gyűjtemény 5 kiállítótereméből háromban helyezkedik el az állandó kiállítás, melyet neves szakemberek állítottak össze (T. Bereczki Ibolya, Tárnoki Judit…). Két teremben Törökszentmiklós és térségének történetét mutatjuk be az őskortól az I. világháborúig, a harmadikban pedig a néprajzi emlékeket tekinthetik meg a látogatók. Emellett évente különböző változatos témakörökben 4-6 időszaki kiállítást rendezünk, de számos más kulturális rendezvénynek is helyet biztosítunk. A gyűjteményben folyó kutatómunkát előadások és kiadványok formájában ismertetjük meg a nagyközönséggel. Az utóbbi tíz évben két tanulmánykötetet is megjelentettünk (Fejezetek Törökszentmiklós múltjából I – II), és elindítottuk a kisebb publikációknak teret adó Helytörténeti Füzeteket. Szoros kapcsolatot ápolunk helyi civil egyesületekkel (Kézműves Örökség Egyesület, Városvédő Egyesület stb.) valamint az oktatási intézményekkel, melyekből rendszeresen látogatják osztályok, csoportok kiállításainkat és rendezvényeinket.

TÖRÖKSZENTMIKLÓS ÉS VIDÉKÉNEK TÖRTÉNETE ÉS NÉPRAJZI CÍMŰ ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁS TÖRTÉNETI KIÁLLÍTÁS Az állandó kiállítás történeti része - két teremben - az őskortól a 19. század végéig mutatja be városunk és környékének változatos múltját, míg a múlt század közepéig terjedő időszak néprajzi kultúrájával a harmadik teremben ismerkedhetnek meg a látogatók. A térség földrajzi, természeti állapotát alapvetően meghatározta a Tisza közelsége. Jelentős területek tartoztak közvetlenül az ártérhez, s ezeket az év egy részében víz borította. De a többi területet is átszőtték a Tiszából kiszakadó vagy éppen belé torkolló mellékágak, lefűződések, patakok, erek s az ezek által fenntartott mocsaras, vizenyős részek. A szárazabb, vízmentes magaslatokat pedig részben ligetes erdők borították. A kiváló természeti adottságoknak köszönhetően minden bizonnyal már az őskőkor korábbi időszakaiban is éltek emberek ezen a tájon, ám az ilyen vadászó-gyűjtögető csoportoknak kézzel fogható nyoma nem maradt ránk, jóllehet a kiállításon látható mamut-, óriásszarvas-, és őstulokmaradványai tanúsítják milyen gazdag vadászterületet találhatott itt a korabeli ember. Az első bizonyíthatóan emberekhez köthető régészeti leletek a Kr.e. VI. évezredből, az újkőkor – már a földművelést és állattenyésztést ismerő- letelepedett népességétől származnak. A csiszolt kőeszközök és a kezdetleges tárolóedény tanúskodnak a korábbiakhoz képest fejlettebb életmódról. Az ezt követő rézkorra csupán az Alföld szerte, s azon belül a mi vidékünkön is megtalálható – nevükkel ellentétben nem a kunoktól származó - kunhalmok emlékeztetnek, melyek egykoron temetkezőhelyekként szolgáltak. Környékünkön a legépebb közülük a szenttamási Keresztes-halom. Ezzel szemben a bronzkor időszakából számos lelőhelyet tártak fel a régészek, melyekből a kiállításon is látható edények , valamint kő-, csont- és bronzeszközök származnak. A vaskorban keletről érkezett, legeltető állattenyésztést folytató lovas nép, a szkíták telepedtek le vidékünkön. Őket néhány évszázad múlva a nyugatról beköltöző kelták követték. Abban az időszakban, amikor a Dunántúlon a rómaiak megvetették a lábukat és létrehozták Pannónia tartományt, az Alföldön ismét egy keletről jött nép, a szkítákkal rokon szarmaták törzsei telepedtek le. A népvándorlás folyamán a hunokkal szövetségben álló germán gepidák szállták meg ezt a környéket is, majd kénytelenek voltak a Közép –Ázsiából érkező nomád avaroknak behódolni. Az avarok leszármazottai jó három évszázad múltán, ks számban még a magyar honfoglalást is megérték. Térségünk honfoglalás kori és azt követő időszakáról keveset tudunk, ám valószínűnek tűnik, hogy az egyik honfoglaló törzs központja ezen a területen helyezkedett el. A XI. századtól már gyér források is szólnak környékünkről. A korai oklevelekben már feltűnnek olyan helynevek amelyek még ma is élők. Vidékünk korai birtokosai közül a Bala családot ismerjük, az ő nevüket viseli Ó- és Újbala település, s Törökszentmiklós korábbi elnevezése is Balaszentmiklós volt, mely először 1399-ben említenek. A XIII. században a tatárjárás hatalmas veszteségeket okozott ezen a tájon is, de idővel az újra meginduló fejlődés eredményeként a 15. század végére Balaszentmiklós mezővárossá vált, ám a következő század közepétől a török hódoltság, mely 1685-ig fönnállott, egyre jobban visszavetette a települést, mely a török kiűzését kísérő harcok következtében teljesen elnéptelenedett. Az újratelepítés csak 1720-ban történt meg, mikor is a császárhű Almásy János az adományként kapott birtokára hívott telepeseket az Alföld különböző vidékeiről. Az ezt követően is még több hullámban érkező telepesek, előbb reformátusok, majd katolikusok révén folyamatosan nőtt az időközben – 1738-ban – mezővárosi címet nyert település népessége. A korábbi elnevezés helyett ekkortól használják a Törökszentmiklós nevet. A folyamatosan gyarapodó mezőváros 1848-ban önállóvá lett, kikerült az Almásy család fennhatósága alól. A szabadságukat elnyert parasztpolgárok áldozatkészségüket és hazaszeretetüket az 1848-49-es szabadságharc során tanúsíthatták több ízben is, például a Szolnoki csatát megelőző és követő időszakban. A 19. század második felében aztán gyors fellendülés következett be Törökszentmiklóson. A folyószabályozás, a vasútvonal megnyitása, az „Ekegyár” és a malmok, a téglagyár, a pénzintézetek létrejötte nagy mértékben segítette a gazdasági fejlődést, ami a civil társadalomra is visszahatott. Az iparos és földművelő körök, a tűzoltó testület, az olvasó egylet, a kaszinó, az iskolák mind-mind a helyi társadalom erejét és jobbra törekvését tükrözték. NÉPRAJZI KIÁLLÍTÁS Törökszentmiklós sajátos földrajzi-közigazgatási helyzetéből adódóan, köztes helyzetet foglalt el hosszú ideig Heves, Külső-Szolnok vármegyék és a kun kerületek határán, s a Tisza árterének peremén. E tényezők határozták meg a település néprajzi arculatát is. Az 1720-as újratelepülést követően a gyarapodó lakosság a szabad földterületeket újra művelésbe fogta, de a hatalmas Tisza ártér – melyet évenként felfrissített az áradás – a legeltető állattenyésztésre is kiváló lehetőséget nyújtott, illetve a fokgazdálkodás révén például a halászat is hozzájárult az emberek megélhetéséhez. A földművelés és állattenyésztés valamint az ártéri gazdálkodás egyensúlya egészen a 19. század közepéig fönnállott környékünkön is. Ekkor azonban a folyószabályozás következtében a földművelés lett az uralkodó ágazat, s a belterjesebbé váló állattenyésztés is ehhez igazodott. A gazdálkodás átalakulásával párhuzamosan a társadalmi, politikai, közigazgatási viszonyok is módosultak az 1800-as évek második felében. Az önállósuló Törökszentmiklós korábbi jobbágynépessége fokozatosan egy sajátos parasztpolgári életmódot épített ki, melynek természetesen még mindig a mezőgazdaság képezte az alapját, jóllehet a városiasodó településen már jelen volt egy szép számú iparos réteg, valamint a csekélyebb súlyú gyári munkásság és persze az értelmiség is. Ez idő tájt kezd el létrejönni a város külterületén az egyre sűrűbbé váló tanyahálózat, amely szerves kapcsolatban állott a központját képező várossal, sőt kialakulása is szorosan összefügg az egyre városiasabb jelleget öltő Törökszentmiklós gyarapodásával. Néprajzi állandó tárlatunk a 18. század közepétől a 20. század közepéig tartó időszak tárgyi kultúráját próbálja bemutatni az előbb elmondottak fényében. Az állattenyésztés, a földművelés, a háztartás eszközei, használati tárgyai mellet a viseletek ismertebb darabjait és néhány mesterség – mézeskalácsos, patkolókovács, fazekas - emlékanyagát is megtekinthetik kiállításunkon.

• A GYŰJTEMÉNY BEMUTATÁSA

• TÖRÖKSZENTMIKLÓS ÉS VIDÉKÉNEK TÖRTÉNETE ÉS NÉPRAJZI CÍMŰ ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁS

• BUTYKA BÉLA

BUTYKA BÉLA HELYTÖRTÉNETI GYŰJTEMÉNY